Studygo.hu

Menü

Sissy-Melbourne



Sziasztok!

Amikor az első utamat tettem meg a reptérről a házunkig (egy magyar ismerősöm kint élő magyar ismerőséhez költöztem), fura érzés volt, hogy minden angolul volt írva a házak falán...

Az első találkozás a tengerrel Wáo... ez az érzés azóta is tart...

Középfokú angollal érkeztem. A sulit 2 nap múlva már kezdtem. Minden egyszerűen ment. Az első 8 hónapomat az Ability-ben húztam le. Nagyon jól éreztem ott magamat, szinte családdá formálódtunk a többi diákkal. Hiszen, az élményeink, az otthontól való távolság, a kezdeti sikerek és nehézségek ugyanazok, szóval értjük egymást, a gondolatokat és érzéseket. Mind ugyanazokon a dolgokon megyünk keresztül.

Az első 2 hónapban végigjártam a város utcáit, elszórva rengeteg de rengeteg önéletrajzot... Az első meló amit egy külföldi diák többnyire meg tud kaparintani, az vendéglátáson belül pl. felszolgáló étteremben, kávézóban, vagy kiszolgáló bárban, avagy konyhai kisegítő szendvicsboltban vagy pékségben, egyéb bolti eladó stb., vagy a takarítási munkák. Na most, a helyzet az, hogy a diákok túlnyomó többsége a városközpontra koncentrálódik, ergo a verseny is nagyobb. Kisebb az esélye hogy téged hívnak be dolgozni, és a pénz is az alacsony és az átlagos között mozog.

Első munkahelyem egy nagy étteremben volt, 3 órát húztam le ott :D gőzöm nem volt akkor még a vendéglátásról... már egy órával a találka előtt a szívem a torkomban, a gyomrom összeszorulva, és meg akartam halni.... először körbevezettek, majd kisebb melókat adtak, mint az evőeszközök eltörlése, jeget hozni a jéggépből, meg persze végigsuhantunk a folyamaton, hogy az étel megrendelését követően mi a rendelés útja, hogy vannak az asztalszámok... stb stb.. Na gondolhatjátok, elsőre mennyire kínai volt mindez, pláne, hogy az én középfokú angolommal mit értettem meg... mondjuk 30-50%-ot... emlékszem, hogy leginkább a szememmel tanultam és próbáltam összerakni a képet... szóval egy idő után kikötöttem a bárban és a poharak előmosásánál-mosásánál. Aztán mivel a forgalom beindult, nem tudtam otthagyni (magyarként meg ha meló van azt mi ugyebár jól megcsináljuk...), amilyen gyorsan csak tudtam úgy próbáltam a végére jutni, de gyorsan újratermelődött... szóval, 3 ott töltött óra után megköszönték.. és amikor kérdeztem mit gondolnak, hogyan dolgoztam, a csajszi inkább pozitív volt velem kapcsolatban. Na a lényeg, hogy sosem hívtak vissza... hogy miért nem, azt már tudom. Hát nem a bárba akartak mosogató személyzetet, hanem felszolgálót. Hiába akartam én segíteni mert elözönlötte őket a pohártenger... ők ebből levonták a következtetéseiket... Pedig simán odajöhetett volna valaki és kivesz onnan, és ad más melót, de ők hagyták hogy ott gürizzek... Őszinte véleményt kapni a'la magyar módra? Felejtsd el… Ők egyébként azt hiszem ausztrálok voltak, de nem 100%.

Ugye már ismeritek a mondást, miszerint Minden van valamiért, avagy Minden jó valamire. Nah, nekem ez a 3 órás "tapasztalat" arra volt jó, hogy már be tudtam írni az önéletrajzomba, hogy dolgoztam étteremben. Juhhhéj! :)

A következő melóhelyem szintén a városban találtam, egy olasz étteremben. Nem csak a saját de hallomásból más európai tapasztalata is, hogy ha nem olasz vagy, inkább ne.. Nem voltak gorombák vagy ilyesmi, viszont megvan a maguk stílusa, most nem részletezném ki. A lényeg, ott kb 3 hétig voltam, aztán egy idő után onnan sem hívtak vissza.. nem illettem be közéjük.. ez egyébként valamennyivel az után volt, hogy letisztáztuk a pénzkérdést, meg a bejelentést... az én arcomról könnyű olvasni... tehát feltételezem jobbnak látta lecserélni engem.

Mire volt jó ez a három hét? Hát ez is belekerült az önéletrajzba, lálálááá máris sokkal magabiztosabban vágtam neki a munkakeresésnek. Itt egy nagyon fontos dolgot kell megemlítenem. Én a várostól 1 órás vonatútra lakom. A sulim pedig a városban volt (heti 5 nap). Se a vígan koránkelők csoportjába, sem pedig a szeretem a hosszú utas ingázást csoportba nem tartozom. Szóval mindenképpen a városba akartam költözni, és ezért ott munkát találni. Ezért volt valami, amit szándékosan figyelmen kívül hagytam. Ez pedig az én településemen megtalálható vendéglátóhely (étterem, bár, kávézó és különterem). Mindig szemeztem vele... két hónap letelte után már nagyon fogyott a pénzem... és kezdtem sajnálni magam, hogy ennyi, haza kell utaznom decemberben, nem sikerült LL majd novemberben eljött a pont, hogy azt mondtam, jó, legyen, bemegyek a Castello-ba (még akkor az volt a hely neve). Leadtam az önéletrajzom (amit azóta tudok hogy ilyen állásra teljesen rosszul volt megszerkesztve), és egy hét múlva behívtak interjúra. Eközben egy másik helyről vártam visszahívást a városból (egy eléggé elit étterem volt.. nem is az én stílusom), szóval össze vissza aggódtam magam, na mégis hogyan döntsek... miközben aztán elitkék sosem hívtak vissza, szóval feleslegesen aggódtam meg nem történt dolog miatt. Ez volt az 1. lecke. Na de az interjú a Castello-ban.. nem akarom ezt hosszúra nyújtani, a lényeg az, hogy az interjú végén a kezembe nyomtak egy stóc irományt, hogy otthon olvassam át, és mindegyiket írjam alá.???? !!!!!! Ennyi volt. Sétáltam hazafelé, és nem hittem el.. 2. tanulság: soha ne hagyj figyelmen kívül lehetőséget, főleg, ha “valami azt súgja”, hogy valamit meg kéne próbálni. Ja igen, azóta is ott dolgozom, már másfél éve... és nem hogy nem bántam meg, a későbbiekben elmondom, mennyi hasznom volt belőle.

A következő fél évem során próbáltam kitalálni, mégis mit akarok... mert a vízumom májusig tartott. Úgyhogy a stressz-szintem fokozatosan növekedett...

Közben persze fiúügyek is történtek. Az első pasim egy ausztrál srác volt, aki félrészegen a Melbourne Cup (lóverseny) napján a vasútállomáson leszólított. Kb. 6 hónapot voltunk együtt. Nagyon aranyos srác volt, még jól is nézett ki, de nekem Ő túl egyszerű volt... ezt sem részletezném most. Mivel úgy volt, hogy májusban utazom haza, tőle áprilisban már elbúcsúztam. Jött május, és 1,5-2 hét maradt a vízumomból... Jött még egy Sydney kiruccanás, és ennyi lett volna... aminek a gondolatától nekem a mellkasomban és gyomromban fura dolgok történtek... fájt volna a szívem úgy elmenni, hogy nem jövök vissza. Szóval az utolsó pillanatban döntöttem. 1 hónap iskolát be tudtam fizetni, amivel még nyertem 2 hónapot. Persze ez előtt haza akartam menni. Na de az nem úgy van ám... itt kezdtem megismerkedni a vízumigényléssel kapcsolatos tudnivalókkal... Interneten keresztül lehet hosszabbítani, és ha valami nem okés, hiánypótlást adnak ki. Hát én is kaptam. Mivel több időt hagytam az előző kurzusom befejezése és a következő kezdete között mint ami a szabályozásban vagyon írva... hiába egyezkedtem ezen és módosítottam repülés időpontot. És a bankkivonatot lefordítattni, fordítót találni, amit találtam az drága volt és hülye is,.. kezdtem nagyon kiakadni... Szóval miután a kiakadás már megtörtént, majd összetörve ültem a székemen, egy nagy levegőt vettem, és bólintottam. Ha maradni akarok, és ez az útja, alkalmazkodnom kell. Jött az ÚJRATERVEZÉS, a 3. lecke. Az iskolát korábban kellett elkezdenem (az Ability-be mentem vissza, és velük seperc alatt elintéztük a papírmunkát), második próbára találtam egy magyar fordítót aki hiperolcsón fordította a papírjaim, a repülőutamat harmadjára is módosítanom kellett és későbbre tennem, és tudtam azt, hogy kell plusz melót találnom valahol, hogy mielőtt hazamegyek, be tudjak adni egy újabb vízumkérelmet, tehát iskolát fizetni... Az eltökéltség és a sors maga is rávezet a megoldásra... találtam 2 v 3 héten belül melót a városban, ahol így majdnem két hónapot dolgoztam. Kicsit bolondokháza volt ott, de normálisan bántak ott velem, és értékelték a munkámat. Jah, ezalatt a két hónap alatt a suliban megismertem egy kolumbiai srácot, akivel amolyan félig felvállalt kapcsolat lett közöttünk, amit azért tudtak körülöttünk, de amolyan barátság és még több volt ez. Ő már hazautazott (de persze már vissza akar jönni), de tartjuk a kapcsolatot.

Szóval július végére összejött a pénz, befizetve a szeptemberi suli, szóval irány haza augusztusra. Na had ne mondjam, az sem ment könnyen... ugyanis amikor vízumot hosszabbítasz, “bridging visa”-ra kerülsz, amolyan “áthidaló, köztes” vízumra, aminek ugyanazok a feltételei, viszont nem mehetsz vele külföldre, vagy legalábbis ha megteszed, nem jöhetsz vissza. Hurrá. Nálam a stressz és adrenalin szint addigra már az egekben volt, mikor ott álltam a bevándorlási irodában az ügyintéző előtt. Ugyanis addig ha 5 alkalommal hívtam fel a központi vízumirodát, addig 5 alkalommal adtak nekem 5 különböző választ... és egyik sem volt jó. Egyszer személyesen 2 ügyintéző is rossz utasítást adott... szóval mindez az utolsó előtti napon derült ki, én már a sírás határán voltam... majd mondta az ügyintéző, hogy csak akkor adhatja ki az utazási engedélyt, ha nyomós okom van elutazni. Szerencsére volt, az adóbevallásomat már 3 hónapja akkor le kellett volna adni... szóval huhhh, egy hatalmas kő gördült le....

A második évad:

2010 szeptemberében visszatértem a kenguruk földjére. A tervem az volt, hogy megtalálom a megfelelő iskolát, egyetemet, keresek hozzá ösztöndíjat, lehúzom vele a kötelező 2 évet, és utána a szakmám és iskolában töltött időm alapján egyenesebb út a maradás.

Aha....

jah..

Az első négy hónapban 2 iskolát is megjártam (Cambridge és AMI Education), közben nézegettem a hiányszakma listát, van-e rajta valami, amit szívesen kitanulnék. Hát nem igazán volt. Volt egy vagy kettő, amire úgy rábólintottam, és viszonylag közel áll az érdeklődésemhez.

Ezalatt az idő alatt egyébként megismertem egy újabb kolumbiai srácot.. nagyon összenőttünk már December elejére.. amikor is sajnos újból búcsúznom kellett... de igen, tartjuk a kapcsolatot

Nos, ez egyik velejárója a “külföldi diák mivolt”-nak, hogy rengeteg baráttól kell elbúcsúznod, ha sokáig maradsz.. már csak 2 fiú van az “én időmből”, meg 1 lány a második évadból. Az a sok búcsúparty amin én már résztvettem eddig... aztán ehhez is hozzá lehet szokni... De egyébként most már úgy érzem, hogy enyém az egész világ, most már a világ számos országában van ismerősöm, avagy barátom. Mehetnék akárhová.

Szóval miután befejeztem a második sulit is, januárban éjt nappallá téve néztem át a különböző egyetemeket az ország egész területén (hát az pedig nem kicsi), valamint az ösztöndíjakat is. Míg végül be kellett látnom, egy hónap (!!) intenzív keresgélés után, hogy nincs számomra lehetőség... Olyan szakmát nem fogok tanulni, ami nem érdekel, az idő telik az életünkből, élvezni kell, nem pedig szenvedni és letérni az útról... (sokan, főleg egy bizonyos országból csak azért jönnek az emberek, hogy kitanulják a hiányszakmát, ha az változik akkor ők is iskolát váltanak, hogy aztán ha kész letelepedjenek, aztán búcsú a szakmától... és élik tovább az eredetileg otthon megszokott létüket... én nem tudok ilyen kígyó lenni és nem is akarok. A szándékom tiszta. Van kivétel persze.) Ergo, olyan szakmára ami érdekelne, én nem kapok ösztöndíjat, max ha már Mo. is “fejlődő ország” kategóriába lép (bár tudnák mi az igazság..). Szóval választottam egy marketing szakot, ami érdekel és hasznos is lesz a későbbi vállalkozói életem során. Visszamentem tehát a Cambridge-be. A suliról csak annyit, hogy az egyik legolcsóbb, szóval ha kevés a keret... de ne várj erős képzést.. itt leginkább magadnak tanulsz ha tanulsz, vagyis ha tudni akarsz, akkor úgy döntesz tanulsz... mert sajnos kevés beleadott munkával is átjutnak sokan... a pénz mindenhol nagy úr... bár az lenne az okos döntés, ha már fizetsz érte, megtanulod, nem? Na mindegy, származást tekintve nem mindenki egyforma...

Itt jegyezném meg, hogy egyébként én már egy ideje tudom, hogy mi akarok lenni. Life Coach (a magyarázatnak itt nincs helye, de infót lehet róla találni). A gond az, hogy ha azt tanulnám idekint, az nagyon nagyon drága... szóval nem tudtam, hogyan lehetne hozzákezdeni. Míg nem eljött az a pont, amikor idén a CIC megkezdése után eldöntöttem, letojom a hiányszakma listát meg a 2 év minimum diploma szintű tanulást.... mert a szabályok évente változnak, nem kiszámítható, én pedig élni akarok, nem rohanni a változások után aztán évek múlva is ugyanott tartani, avagy olyan irányba váltani, ami nem tesz boldoggá. Hanem Life Coaching-ot fogok tanulni és NLP-t. Persze még nem tudtam hogyan, mert pénzem nem volt rá, de ez volt az “én ébredésem”. Volt arra alkalmam, hogy részt vegyek egy amerikai pasas (Christopher Howard) hétvégi előadásán tavaly, és idén ismételten, amikoris nyertem tőlük képzési anyagokat, hurrá hurrá!!! Nagyon boldog voltam! Tudtam, hogy eljött az én időm, mivel döntöttem! Na és mit csináltam pár hónap múlva? Beiratkoztam egy NLP 4 napos képzésre, ami nagyon akciós volt! (QC Seminars).

Tudjátok, nagyon mérges voltam magamra, mikor rájöttem, hogy a marketinget először Certificate szinten fogom tanulni (az első fele), és csak a második fele lesz Diploma szintű. Pénzkidobás (mert magyarul bár, de a fősulin már tanultam marketinget), és időhúzás, ahelyett hogy előre haladnék.

Nos, mint említettem már, minden jó valamire vagy van valamiért. Minden okkal történik! Megismertem Carmen-t, egy német lányt, aki nagyon jó barátnőm lett, és 2 pakisztáni fiú pedig tanított nekünk pár érdekes dolgot, mi pedig Carmen-nel erős hatással voltunk egy indiai lány majdnem szakadékba hulló életére, aki persze már sokkal jobban van és hálásan köszönte a segítő jelenlétünket az életében J Megismertem egy ott dolgozó Magyar lányt aki szintén a barátnőm lett!

Ugyanígy az étterem ahol még mindig dolgozom is jelentős szerepet játszik az életemben. Egyrészt természetesen azért, mert rájöttem, hogy mindent meg lehet tanulni, már megértem amit mondanak, néha rámmarad az egész placc amíg nem jön a váltóember (a bizalmat már kiérdemeltem), jól bánnak velem és jól fizetnek egy átlag felszolgálós fizetéshez képest (tehát szerintem érdemes a városon kívüli területeken melót találni), ééééés a lényeg, hogy egy nagyon jó barátnőre leltem ott is, Jasmine, aki ausztrál, valamint legutóbb, pár hónapja el kezdtem ott dumálni egy fickóval (Neale), akivel kiderült hogy szakmai érdeklődésünk hasonló, és lényeg a lényeg hogy vele fogok dolgozni ha visszamegyek (mert most épp Mo-n vagyok 3 hétre). Egyszer gondolkoztam azon Chris H. előadása után, hogy igen, nekem is jól jönne egy mentor, hogy az üzleti életben elvezényeljen. Neale a mentorommá vált és barátommá, és már elkezdtük a tréningelésemet. Ő cégeknél vezet programokat amin belül a cég egyes emberei közötti kommunikáció hatékonyságát méri (! most az mindegy hogyan) és fejleszti. Ezt persze most nagyon lerövidítettem... Hát azt is elárulom, hogy a tréningelés, előadás magánembereknek és cégeknek, színpadi jelenlét nagyon is benne van a fejemben.. úgy mint a blog és könyvírás is.. ez még bizti nem derült ki.. J

Ebből annyit tudok nektek mondani, mint egy nagyon nagy lecke: hogy sosem tudhatod, egyenes vagy kanyargós lesz-e az utad a célod felé, de tudnod kell, hogy meglesz az... ha már tudod kristálytisztán hogy mit akarsz, akkor a dolgok sorbaállnak előtted hogy segítsenek... és egyik dolog jön a másik után... azt is megértettem, hogy ha több pénzem lett volna, nem a CIC-ba iratkozom be, és akkor nem ismertem meg volna Carmen-t, nem segítettem volna egy másik ember életén... ez az én utam, így kellett lennie.

A következő célom, hogy idén befejezzem a vendéglátást, elég volt. Úgyhogy nagy munka áll előttem... J Neale-lel fogok együtt dolgozni, és létre fogom hozni a saját praxisomat is. Szeretném szolgálni a társadalmat. A Magyar társadalmat is, ezt még nem tudom hogyan fogom összehozni... majd kiderül.

A tavalyi év húúúúhh, tele volt rengeteg bulival. Amíg heti 5 napot jártam suliba, tehát igazán benne voltam a diákéletben, addig a haverokkal mindig volt valami történés... J

Jaja, azóta megkomolyodtam J haha, nem J csak már más a dolgok aránya. Most már munkás élet van, célirányos, mindenkinek, és a távolság is megvan, de azért így is összehozzuk havi-kéthavi 1 bulit, és ennél még több beülős beszélgetéseket, közös ebédeket.

Van még egy dolog amit ezeken kívül adott nekem ez az elmúlt időszak, az önbizalom. Most már a világ bármely pontján leejthetnének (majdnem J), megállnám a helyemet akármelyik országban.

Jah, csak 1%-ban kérdezik azt az emberek és a vendégeink, hogy melyik országból származom, 99%-ban azt kérdezik: Where is this accent from? J és minden egyes nap (szó szerint) minimum 1 v 2 alkalommal el kell erről diskurálnom (ez akkor már minimum meghaladta az 1500-at...). Legtöbben azt mondják, biztos francia vagyok... hát, nincs igazán magyar akcentusom, nekem amolyan kevert, na de francia? A lényeg az, hogy mindig megkapom az elismerést, hogy milyen nagyszerű és imádnivaló az akcentusom... bár mosolyognak rajta, de imádják J

Nem mondanám azt, hogy perfekt vagyok angolból, mert nem tudom Magyar szinten lemérni. Ugyebár ez viszonyítás kérdése. Odakint pedig mindig van hová fejlődnöm... szóval annyit mondok, hogy nem tudnának már eladni J A szlenget sajnos még mindig nem értem... már van egy szlengszótáram, de még nem tanultam belőle... de a rendes beszédet jól megértem. Inkább jobban értek mint beszélek, bár ez utóbbi is egész jó. Vicces, hogy mivel bizonyos szavakat nem használok magyarul, csak angolul, ezért ha itt Mo-n ki akarom mondani, először ugyebár mindig az angol szó ugrik be, és azt a fejemben lefordítom magyarra először J odakint előfordul, hogy Hunglish-ül beszélgetünk.. néhány angol szónak egyszerűen nincs normális Magyar megfelelője, vagy egyszerűen csak gyorsabb azt kimondani.

Az ittlétem első pár hetében úgy éreztem magam, mint egy turista, aki kirándulóban van itt. Utána már otthon éreztem magam.. de azért mindig megdobban a szívem a tengerpart láttán, meg amikor beérek a városba és látom a magas épületeket, a Eureka Towert...

A tenger közelsége nekem határtalanságot és szabadságot nyújt, amikor tehetem kiülök a partra és csak eggyéválok a természettel.

Melbourne-ben rengeteg és sokféle rendezvény van az év során. Bulit hétköznap is találni, latin helyeket például biztosan, de mindenhol folyik az élet.

Az emberek tényleg közvetlenebbek és kedvesebbek, segítőkészebbek mint amit mi megszoktunk idehaza. Én tavaly, a hazautazásom előtti nap az izgis ügyintézések tetejébe még jól elhagytam az útlevem a vasútállomáson. (nálam volt mivel előtte lévő nap bulizni voltam, és ez a hivatalos igazolványod, ami nélkül nem igazán engednek be). A kistáskámat a padon felejtettem, benne a mobilom és az útlevelem. 20 perc után a vonaton jött rám a rémület... hiányzik valami... visszafordultam... elmentem mindenhova ahol jártam előtte, boltba, állomásra, sehol semmi, igyekeztem megőrizni a hidegvérem... reméltem, hogy ez egy jó sztori lesz amit lehet majd röhögve mesélni... holnap utazom haza és kész... hát, a kétségbeesett kutatásom végén elmentem a pénztárhoz, leadták-e ott a tasim... nem. Na ekkor kezdtem elveszíteni a hitem. Ott ajánlották, hogy menjek el a másik pénztárhoz, a másik kijárathoz... hát, nem bíztam benne, mégis miért lenne ott? Odamentem, rákérdeztem, és már láttam a néni arcán valami furát... jááááááj, ott vooooolt!!!!! Örömkönnyek... Isten áldja azt a jótevőt aki vette a fáradságot és odáig elvitte a táskám!!!

Egyszer a bankkártyám hagytam el ugyanígy... akkor az illető hölgy bement a bankomba, ahol engem felhívtak, majd délután összehoztuk a nővel a találkozót, ahol visszakaptam. J

Ne imádjam Melbourne-t? És igen, igen, igen, én is ezt fogom tenni, ha találok majd táskát vagy akármit, segíteni és jót tenni!!!

Az emberek alapjában véve jóhiszeműek, és tapintatosak, ha rá kell kérdezniük valamire akkor ahhoz tesznek néhány plusz kört vagy trükkösen teszik fel a kérdést, de semmiképp nem rontanak rád (az ausztrálokról beszélek, más népek más kultúrája más szokást mutathat).

A beszélgetés könnyed és könnyen kezdődhet, bár a felszínen marad.. ami néha zavaró. Én ha megkérdezek valakit, hogy hogy van, tényleg érdekel...

Még így a kétéves beszámolóm végére annyit, hogy azután jöttem ki, miután elveszítettem az állásom (és nem valami kedves módon hozták tudomásomra). A főnök akkori legjobb döntése volt. J Én arra a napra bár sokkot kaptam, de este, mikor egy barátnőmmel beszéltem, elmondta, hogy a bátyja külföldre készül, Ausztráliába... Na akkor felcsillant a szemem, és mondtam, Nagyszerű! J én is oda megyek J onnantól kezdve a szomorúságot izgatottság váltotta fel, és tudtam, hogy megyek... A sráccal először felkerestünk egy másik irodát, de ott valami azt súgta, nem megbízhatók... el is jöttünk onnan, utána találtunk rá a StudyGo-ra. A srác Brisbane-t választotta, én meg Melbourne-t. Így kezdődött a nagy kaland J és az új élet. Engem senki nem kért meg a StudyGo-tól hogy kedvezően írjak róluk. Viszont megteszem, mert kedvező tapasztalataim vannak velük kapcsolatban. Az ügyemet szerintem annál gyorsabban nem is lehetett volna intézni, mint ahogy ők tették, én a pénzügyi dolgok miatt kicsit elcsúsztam az idővel, de minden tőlük telhetőt megtettek, hogy minden rendben legyen, és én mindennel elégedett vagyok. És itt leginkább Krisztiről beszélek, hiszen vele tartottam a kapcsolatot. Krisztivel váltunk évente 2-szer levelet, pedig nem kéne neki már velem foglalkoznia, mert már “kirepültem” a fészekből. De nagyon kedvesen visszaír, és örül a sikereimnek J Szerintem ő is merített sokat az Ausztrál légkörből, amikor idekint járt JPozitivitás és segítőkészség áramlik belőle.

Külföldön élni rövidebb vagy hosszabb időre egyaránt hasznos. Extra jutalom: talpraesettség, magabiztosság, önmagad elismerése és még jobb felfedezése, alkalmazkodóképesség fejlődése, jobb emberismeret, különböző kultúrák megismerése (rengeteg külföldi diák a világ számos országából). Az iskolák és a diáktársak segítenek, ha valamire szükséged van vagy netalán gondod van. Társaságod mindig van, ha engeded hogy legyen és elfogadod hogy nyitott legyél az emberek felé.

Számomra Ausztráliában élni egy megvalósult álom, a tengerparton sétálást tekintve pedig szó szerint az.